1. Fejezet ~ Az ajtó

Már egy hete… Távol az otthonomtól, bezárva egy idegen helyre… Kezdtem megbarátkozni vele. Az igazat megvallva, nem is volt velem olyan kegyetlen. De túl szürreális volt. Mintha nem velem történne ez az egész; mintha csak egy külső szemlélő lennék, és igazából semmi közöm nem lenne ehhez.

Be voltam zárva egy hatalmas, szinte üres szobába. Vagyis… inkább egy kisebb ház volt, a másik házon belül. A falak zöldek voltak, a bútorok pedig vérvörösek. Egy hatalmas ablak is volt az egyik falon. Csak azért mehettem ennek a közelébe, mert a szoba az első emeleten volt. Azaz pont olyan magas volt, hogy onnan képtelenség legyen megszökni.

Egyszer megpróbáltam. És itt a hangsúly a PRÓBÁLTAM-on van. Odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam, elszédültem, majd visszamentem az ágyamhoz és leültem rá.

Egy hete vagyok itt, az elrablóm arcát, azonban még nem láttam. Ugyan mindig hoz fel ételt, de csak becsúsztatja az ajtó kis résén át, majd el is megy. Csak akkor tér újra vissza, mikor a tányérokért jön, esetleg ismét ételt hoz.

Ma is éppen ezt tette. Ez alatt az egy hét alatt, összegyűjtöttem az összes megmaradt erőmet, hogy hozzá merjek szólni.

- Köszönöm az ételt! – nem csak az volt a célom, hogy köszönetet mondjak, de ha nem kezdem el valahogy, soha nem lesz alkalmam kérdezni. Alig indult el, hangomra meg is torpant.

- E-ez csak természetes – hangja mély és karcos volt. És… mintha fájdalmat hallottam volna ki belőle.

- Azt szeretném megkérdezni… hogy nem csinálhatnék valamit? Mármint, úgy értem, hogy csak itt ülök bent és nem tudom, miért; de talán hasznomat is vehetnéd?! – még soha, semmitől nem féltem ennyire, mint most a következő percektől. De ami megtörtént, már megtörtént. Megtettem és már nincs visszaút. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a másik lány teljesen össze volt verve. Miért nem jutott ez előbb eszembe? Miért csak most? Mikor felfogtam, hogy ugyan úgy végezhetem…

A szívem a torkomba ugrott, a kétségbeesés pedig könnyek formájában tört utat magának. Teljesen ledermedtem; levegőt is féltem venni…

Csönd… Hosszú másodpercekig nem hallottam semmit, csak a fülemben vadul száguldó véremet. Ez a csönd, ami a tudatlanságomra telepedett, csak még több kételyt és félelmet ébresztett bennem. A zár kattanása élesen vágta el a csendet. Azonnal hátráltam egy lépést. Az ajtó nyikorogva kezdett kinyílni. Az ajtó, amely eddig elválasztott tőle. Amely egy határt vont kettőnk közé, de meg is megvédett. Ez a gát, mely mostantól nem létezik.

Miért? Miért kellett megkérdeznem? Miért nem tudtam csak egyszerűen befogni a pofám? Csak kussban ülni és úgy várni az újabb napot?

Az ajtó kinyílt és belépett Ő: az Elrablóm. A szemeiből ugyan az a fájdalom sugárzott, mint a hangjából. Elkerekedett szemekkel és hevesen dobogó szívvel meredtem rá. Olyan tiszta arca van… pedig „rossz” ember. Vártam, hogy mi lesz a következő lépése. Mit fog tenni, vagy mi lesz a következő szava… Újabb éveknek tűnő másodpercek száguldottak el, mire megszólalt:

- Mégis mire gondoltál? – ezúttal semmi más nem volt a hangjában, csak határtalan düh. Remegő lábakkal tettem egy lépést hátra.

- E-ezt… - nyeltem egy hatalmasat. Szemeiben a legfélelmetesebb dolog tükröződött: nincs vesztenivalója. Mindent elvesztett, számára már nincs tétje semminek… bármire képes. – Sz-szóval… Nem csinálok semmit… Csak ülök és arra gondoltam… hogyha gondolod, akár takaríthatnék is, hogy hasznomat vehesd – nyögöm ki végül. Minden egyes szavam után tett felém egy lépést; én egyet hátráltam.

- Valóban? – emelte fel egyik szemöldökét. Hangjára és arckifejezésére, végigfutott a hideg a hátamon. Még egy lépés… Nem volt tovább. Falba ütköztem; igazi, fizikai falba, mely elzárt tőlem mindennemű menekülési utat. Belefájdult a fejem, ahogy beütöttem azt a falba, de egy hangot sem mertem kiadni, akármennyire fájt.

- I-igen – inkább hatott kérdésnek, mintsem kijelentésnek. A tekintetemet a padlóra szegeztem. Nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit látnék. Azok a cél nélküli szemek, amik már mindent elvesztettek és határtalan keserűséggel voltak telve. Nem akartam őket még egyszer látni, bár tudtam, ez lehetetlen. Nem fog elengedni, tudtam jól. Újra látnom kell azt a szempárt, hallani azt a fájdalmas hangot. Átélni a fájdalmat, amikor belenézek a szemeibe, vagy megszólal. El akartam menekülni előle, de képtelen voltam. Nem tehettem…

- Ezt az egészet csak azért teszed, hogy a bizalmamba férkőzz, hogy aztán megszökhess, mi!? – még egy utolsó lépést tett felém. Teljesen a falnak szorított, nem volt hova hátrálnom. Éreztem magamon a leheletét, ami csak még jobban kétségbe ejtett, de szavaira képtelen voltam, nem a szemeibe nézni. Azt akartam, hogy elhiggye, amit mondok neki. Hogy tudja, komolyan gondolom, még ha kevés is rá az esély.

- Nem! – mondtam teljes határozottsággal. Ha ez a szó több szótagból állna, biztos, hogy elcsuklott volna a hangom. – G-gondolom, hogy nem hiszed el… - ezen a pontom már megremegett a hangom, de a tekintetem továbbra sem vettem le róla. – De én tényleg nem azért mondtam! Ha akarnék, sem tudnék megszökni – hajtom le a fejem végül. Még magamnak sem mondtam ki azelőtt, de tényleg nem akartam megszökni. Elmenekülni, el akartam, de csak az elől a rossz elől, amit csak sejtettem, hogy majd kapok. Egy paradoxon nőtte ki magát bennem. Haza akartam menni, mert hiányoztak a szüleim, az idióta húgom és a bátyám. De mégsem akartam, mert annak ellenére, hogy ott volt nekem ez a hatalmas család, mondhatom azt, hogy nem ért semmit. A szüleim folyton dolgoznak. A bátyám máshol tanul, így alig látom. A húgomat látom a legtöbbször, mégis kevésnek bizonyul egy átlagos testvéri viszonyhoz képest.

- Nos, ez így nem teljesen igaz. Meg tudnál szökni és eddig is megtehetted volna – fonta össze karjait mellkasán. – És, ha már itt tartunk… - ekkor ismét felemeltem rá tekintetem. Szeméből eltűnt a fájdalom és egy teljesen más, fura csillogás vette át a helyét. – Miért vagy még mindig itt? Miért nem mentél el? – úgy kérdezi, mintha valóban érdekelné az oka, amiért itt vagyok és nem szöktem meg. És ez az egész, egy fura, megmagyarázhatatlan érzéssel töltött el. Egy érzés, mely egyszerre volt fagyos, mégis melengető. Mintha egyszerre vágott volna arcul és adott volna egy lágy csókot, az ütés helyére.

- Mert képtelen voltam rá… - mondtam egyenesen a szemébe. Az igazat mondtam, de rajta látszott, hogy nem hiszi el. Ekkor estem igazán kétségbe.

- Ezt nem hiszem el! – támaszkodott meg mellettem a falnál. Lehajolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljünk, hiszen nem vagyok egy égimeszelő. Rettegtem, mint még életemben soha. Remegett minden porcikám, a szívem a torkomban dobogott, oly’ hevességgel, hogy azt hittem el is szökik. A férfi közelsége megijesztett. Kezem automatikusan mozdult. Mellkasánál fogva próbáltam meg eltolni magamtól, aminek nem volt, semmiféle pozitív következménye. Egy pillanatra elragadott valami más érzés. Egy olyan helyre vitt, ahol Ő nem volt rossz. Egészen más helyzetben voltunk. Angyalian mosolygott rám és én is, őrá. A kezem, ugyan úgy izmos mellkasán pihent. Elmúlt a felé érzett félelmem és csak a boldogság volt bennem. Ez az árnykép csak néhány, röpke pillanatig tartott. Aztán újra a jelenben voltam. A jelen, mely ismét magával ragadott a mélységbe, ahonnan nem volt vissza. A másodperc tört része alatt futott át a férfi arcán az a meghatározhatatlan érzés, mely csak és kizárólag a vesztemet hivatott jelezni. – Elég merész vagy! Bár ezt már akkor is gondoltam, mikor elengedted azt a másikat! – fintorgott, ahogy visszaemlékezett.

- Azt a másikat? – idézem pocskondiázó szavait. Féltem. A kezem is fájt, ahogy szorította; olyannyira, hogy ordítani volt kedvem… de a szavai, és ahogyan mondja, elfeledtetnek velem mindent és megadják a bátorságot ahhoz, hogy szembeszálljak vele. – Neked csak egy tárgy? Ő is ugyan olyan élő ember, mint te. Ugyan olyan joga van élni, mint neked! – nem kiabáltam, de szavaimat a legnagyobb gyűlölettel ejtem ki számon. Válaszként egy pofont kaptam. A keze lendült, ahogy elengedte a kezemet és váratlanul ért. Egyensúlyomat vesztve vágódtam a falnak. Éreztem, hogy azonnal elszédülök, és valami forró folyik az orromból és számból. A látásom elhomályosodott és formátlan foltok jelentek meg a látóköröm szélén. Nem bírtam állni. Fél térdre ereszkedtem és a falba támaszkodtam.

- Vigyázz magadra kislány! Ha így folytatod, szenvedni fogsz! – megragadta a ruhám, így kényszerítve, hogy álljak fel és nézzek a szemébe. – Nagyon! – suttogta fenyegetőn.

Hiába éreztem a félelmet, nem tudtam mit reagálni. A fejem elnehezült, minden vér kifutott belőle. Alig kaptam levegőt. Lassan, minden egyre sötétebbé vált. Mintha mázsás súlyokat raktak volna rám, fájt még pislogni is. A férfi azonnal rájött. Hónom alá nyúlva támasztott meg és segített el az ágyig, ahová eddig, tőle még nem tapasztalt finomsággal fektetett.

- Ne ájulj el! – a hangja ezúttal teljesen kétségbeesett volt. A szemem magától csukódott le, hiába küzdöttem ellene. A testem nem hallgatott rám. Nem tette, amit parancsoltam neki. – Héj! Nyisd ki a szemed! – ütötte meg finoman az arcom. Képes volt megütni és az ájulásig sodorni, mégis olyan finom a keze óvatosak a mozdulatai. Felfoghatatlan. – Héj! Mi a neved? Hallod?! Maradj ébren! – próbáltam megszólalni, de a vér a szavaim útjába állt.

- Se… - kezdtem el. A számban felgyűlt vért kiköptem, majd minden erőmet összeszedve fejeztem be: - Ra.

Fejem két keze közé fogta. Mozgott a szája. De nem értettem, hogy mit mond… Végül már az arcát sem láttam…