Stockholm-Syndrome

“Holnap hosszú napunk lesz!” - Ha elemezzük ezt a mondatot, sehogy sem jön ki belőle valami jól az ember… Az elemzés alatt nem az alanyt, állítmány és ilyeneket értek. Sokkal inkább a jelentése és a mögöttes tartalma az, ami kétségek közé sodor. A holnap már nemsokára itt van… A hosszú… borzalmas. Ha valaki nem szeret valamit, akkor azt, legyen akármilyen rövid is, hosszúnak fogja érezni. De ami a leginkább kiverte nálam a biztosítékot, az a többes szám és az, hogy RÁNK utalt. Magyarul nem maradhatok ki belőle. De mi közöm van nekem ehhez? És hozzá, akinek még csak a nevét sem tudom? - Ébredj már fel! - alig bírtam kinyitni a szememet. Vajon hány óra lehet? - Az ember azt hinné, hogy képtelen vagy annak tudatában aludni, hogy éppen a foglyom vagy… De! Te ezt most tökéletesen megcáfoltad! - mondta egy halvány mosollyal a szája szélén. Nézzenek csak oda! Valakinek jó kedve van… Nagyon is jó! SŐT! Túlságosan is! Semmi jót nem sejtet. - Jövök már, nyugi! Mindig is mély alvó voltam és...

Alig bírtam megmozdulni. Fájt mindenem. Lassan nyitottam ki a szememet, körültekintően, de nem láttam semmit, mert a szobát sötétség burkolta. Ilyen sokáig lettem volna eszméletlen? Lassan felültem az ágyban és felkapcsoltam a lámpát, ami az éjjeli szekrényen volt. A fény egy pillanatra elvakított, de amint megszoktam azt, és körbenéztem, megfagyott az ereimben a vér. Az, akinek még csak a nevét sem tudom, ott aludt az ágyam mellett. A fejét az ágyra hajtotta, amit az egyik karjával támasztott alá, ő maga a földön ült. Ahogy végignéztem rajta és tekintetem elidőzött az arcán, olyan ártatlannak tűnt. Pont olyan volt, mint bárki más. Hosszú percekig feküdtem és néztem, de nem tudtam leolvasni semmit az arcáról. A pár perc némaság után, rájöttem, hogy szomjas vagyok. Először fel akartam ébreszteni a férfit, de aztán elvetettem az ötletet. Elég érdekesnek hatott volna, ha azzal ébresztettem volna fel, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Amilyen gyorsan és amilyen csöndben csak tudtam fel...

Már egy hete… Távol az otthonomtól, bezárva egy idegen helyre… Kezdtem megbarátkozni vele. Az igazat megvallva, nem is volt velem olyan kegyetlen. De túl szürreális volt. Mintha nem velem történne ez az egész; mintha csak egy külső szemlélő lennék, és igazából semmi közöm nem lenne ehhez. Be voltam zárva egy hatalmas, szinte üres szobába. Vagyis… inkább egy kisebb ház volt, a másik házon belül. A falak zöldek voltak, a bútorok pedig vérvörösek. Egy hatalmas ablak is volt az egyik falon. Csak azért mehettem ennek a közelébe, mert a szoba az első emeleten volt. Azaz pont olyan magas volt, hogy onnan képtelenség legyen megszökni. Egyszer megpróbáltam. És itt a hangsúly a PRÓBÁLTAM-on van. Odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam, elszédültem, majd visszamentem az ágyamhoz és leültem rá. Egy hete vagyok itt, az elrablóm arcát, azonban még nem láttam. Ugyan mindig hoz fel ételt, de csak becsúsztatja az ajtó kis résén át, majd el is megy. Csak akkor tér újra vissza, mikor a tányérokért jö...

Teljesen átlagos éltem volt... Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire meg fogok változni. Mintha lenne egy másik énem is... azóta . Egy szép nyári délután volt. Éppen a Dongsaenggemmel sétáltam. A Nap kezdett eltűnni, az árnyékok megnyúltak. Mivel barátnőm szülei szigorúak, el kellett indulnia haza. Így elváltunk egymástól és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk. Boldogan sétáltam haza, fülemben a fülesemmel és az egyik legújabb számot hallgattam. Teljesen belemerültem, de meghallottam, valami apró zajt. Fura dübögést, mintha valaki az ajtót verné az öklével. Kivettem a fülhallgatómat és a hang irányába fordultam. Egy fehér furgon volt az úttest másik oldalán, sötétített üvegekkel. A dübögés mellé csatlakozott egy ijedt, női hang: "Mentsen meg valaki! Kérem! Segítség!" A vége szinte sikításba torkollt. Azonnal összeraktam: Lehet, hogy valaki elrabolta... Amilyen gyorsan csak tudtam odaszaladtam és kinyitottam az ajtót. Egy fiatal nő volt a furgo...