2. Fejezet - Bizalom?

Alig bírtam megmozdulni. Fájt mindenem. Lassan nyitottam ki a szememet, körültekintően, de nem láttam semmit, mert a szobát sötétség burkolta. Ilyen sokáig lettem volna eszméletlen? Lassan felültem az ágyban és felkapcsoltam a lámpát, ami az éjjeli szekrényen volt. A fény egy pillanatra elvakított, de amint megszoktam azt, és körbenéztem, megfagyott az ereimben a vér. Az, akinek még csak a nevét sem tudom, ott aludt az ágyam mellett. A fejét az ágyra hajtotta, amit az egyik karjával támasztott alá, ő maga a földön ült. Ahogy végignéztem rajta és tekintetem elidőzött az arcán, olyan ártatlannak tűnt. Pont olyan volt, mint bárki más.

Hosszú percekig feküdtem és néztem, de nem tudtam leolvasni semmit az arcáról. A pár perc némaság után, rájöttem, hogy szomjas vagyok. Először fel akartam ébreszteni a férfit, de aztán elvetettem az ötletet. Elég érdekesnek hatott volna, ha azzal ébresztettem volna fel, hogy hozzon nekem egy pohár vizet. Amilyen gyorsan és amilyen csöndben csak tudtam felálltam. Nehezemre esett úgy mozogni, ahogy akartam, mert szédültem. Mikor már biztos lábakon álltam, elindultam az ajtó felé és gondolkodás nélkül nyitottam ki. Nem sokba került megtalálnom a konyhát, viszont poharat annál inkább nehéz volt találnom. Végül az egyik szekrényben találtam. Megtöltöttem vízzel és visszaindultam volna a szobába, ha nem szédülök el. A fejemhez kaptam és gyorsan kihúztam egy széket, hogy leülhessek rá. Míg vártam, hogy a szédülés és a fájdalom elmúljon, körülnéztem. Rendezett és takaros lakás volt. Olyan hely, ahol az ember akár szívesen is élne. Egy pillanatra az ajtó felé tekintettem. Azon gondolkodtam, hogy szökjek-e meg. Ha nagyon akartam volna, megtehettem volna. De egy láthatatlan erő visszafogott. Az a fura csillogás, ami a férfi szemében csillant, amikor először a szemembe nézett. Az a fájdalom, amely ott lebegett az egész lénye körül azt súgta, hogy szenved, hogy fáj még az is, hogy élnie kell. Nem tudom, hogy az az érzés, melyet én éreztem, mi is volt. Más talán gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy sajnálat, de ez több volt annál. Ha az ember lát egy hajléktalant az utcán, talán csak elmegy mellette, ad neki egy kis pénzt, ételt vesz neki, de csak kevesen adják oda a kabátjukat. Vagy… ki fogadná be? Az én érzéseim sokkal inkább hajlottak afelé, hogy befogadjam, mintsem hozzávágjak egy koszos rongyot és ezzel megnyugtassam lelkiismeretemet. Nem akartam azt, hogy még tőlem is fájdalmat kapjon. Nem értettem ugyan, hogy honnan jönnek ezek az érzéseim, de ott voltak, és mindig is olyan ember voltam, aki az érzéseire hallgatott. Haragudtam rá, amiért elrabolt, amiért maga mellett tartott, és amiért elválasztott a szüleimtől, de mégsem akartam neki rosszat. Nem akartam bosszút állni rajta azért, amit másokkal vagy velem tett.

Éppen akkor értem fel az emeletre, amikor a férfi kilépett a szobából, kissé álmosan a szemét dörzsölve. Ám a szemei elkerekedtek, amikor felém tekintett. De nem düh volt benne, csupán megdöbbenés.

- Bocsánat, de nem akartalak felébreszteni! - emeletem meg a poharamat, tudatva velem az utam valódi célját.

- Mondd csak… - tekintetébe belopózott az a félelmetes düh, amit talán csak magára kényszerít, de mégis olyan félelmetes, mintha igazi volna. Hangja mély és rekedt volt, fenyegetően halk. - Nem félsz tőlem? - a hideg végigfutott a hátamon a kérdésére és arra, ahogyan feltette a kérdést.

- De igen - mondtam minden félelmem ellenére határozottan. Mondatom végén hatalmasat kellett nyelnem.

- Akkor miért jöttél ki? - emelete meg a hangját, de közel sem volt a kiabáláshoz.

- M-mert szomjas voltam. É-és mert aludtál… - sütöttem le a szememet, egyszerre a zavar és a félelem miatt. Nem válaszolt semmit, csak közel lépett hozzám, megragadta a kezemet és berántott a szobába, ahol minden kezdődött.

Hangosan szisszentem fel, ahogy a falnak lökött. Igaz, hogy tanultam a hibámból, amit már elkövettem, mégsem volt elég ahhoz, hogy egy-két lila folttal ússzam csak meg. A hatalmas erőtől, ami a férfiban lakozik és a lendülettől, a kezem olyan erővel csapódott a falnak, hogy a kezemben tartott pohár darabjaira tört, s az éles szilánkok mélyen a kezembe fúródtak, vörös véremet kifakasztva. A szilánkok a véremmel együtt hullottak a földre. A következő pillanatban, hogy egyensúlyomat megtartsam és ne essek el, előre léptem. Ez azonban azt eredményezte, hogy a talpamba is szilánkok álltak. Nem sikítottam, egy hang sem jött ki a torkomon; csupán összeszorított fogakkal, a csuklómat szorítva rogytam a térdeimre. Hang ugyan nem jött ki a torkomon, de a könnyeim utat törtek. Hatalmas fájdalom kerített hatalmába, és mintha csak a csuklóm szorítása és a könnyek segíthettek volna elfeledtetni a fájdalmat, egyre több könnyem szökött ki a szememből, és egyre erősebben szorítottam a csuklómat. A lábamról szinte meg is feledkeztem.

- Hát képtelen vagy a hibáidból tanulni? - kérdezte a férfi, fenyegető testtartással guggolva elém. Megijedtem ugyan, de ekkor határoztam el magam, hogy amennyire csak tőlem telik, nem fogom kimutatni előtte az érzéseimet.

- Képes vagyok rá! Most már tudom, hogy nem lehetséges, hogy egy olyan ember, mint te, megváltozzon! Azt hittem, hogy az a kis jó, ami benned van, talán segíthet, de tévedtem! - mondtam keserűen. Először kiabálni akartam, de rendes beszédnél több nem fért ki az ajkaim között. Szívemet keserűség lepte el. Fájt, hogy elveszítettem egy apró reményt. Továbbra sem akartam bántani, de azt sem akartam, hogy én igyam meg a levét. A remény, halványodott, mely akkor csillant fel előttem, mikor az ágyam mellett aludt. Akkor azt éreztem, hogy ott van benne a jó. Akkor nem volt sem dühös, és a lelke sem fájt. Egy átlagos embernek látszott, és ez volt az, ami azt sugallta, hogy benne is ott van a jó. Talán mélyen van, de mégis ott van. És még mindig ezt gondoltam, de azt akartam, hogy észhez térjen. Bár egy kicsit mégis csalódtam, de fel kellett készülnöm rá, hogy nem ismerem, ráadásul kiszámíthatatlan is.

Látszott rajta, hogy szavaimon megütközik. Biztos vagyok benne, hogy ezt még soha, senki nem mondta ezt neki ezelőtt. Látszott, hogy lesokkolta az, amit mondtam. Mit sem foglalkozva vele, hogy mit fog tenni, felálltam és az ágyamhoz bicegtem, leültem rá és elkezdtem kiszedni a szilánkokat a talpamból, kisebb nagyobb sziszegések közepette.

- És ha már kiöntötted a vizet, amit meg akartam inni… - még mindig ott guggolt, ahol az előbb én térdeltem. - … akkor hozhatnál másikat. Hacsak nem akarsz megölni - megfordult, de még mindig nem állt fel. Szólásra nyitotta a száját, de látszott rajta, hogy zavarban, így kihasználva azt, nem hagytam, hogy bármit is mondhasson. - És azt is megköszönném, ha hoznál valami fertőtlenítőt, meg kötszert. Persze azt is csak akkor, ha nem akarsz megölni. Egyik sem szép halál… Szomjan halni, vagy vérfertőzésben… Ilyen halálra még nem gondoltam. Úgy tűnik, hogy több mindenen kellene gondolkodnom - az utolsó mondatokat inkább csak magamnak mondtam, vagyis inkább hangosan gondolkodtam.

Nem mondtam többet. Csöndben maradtam és csak arra koncentráltam, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozva, szedjem ki a szilánkokat. Amiket sikerült kiszednem, az éjjeli szekrényre tettem. A harmadik darabnál tartottam, amikor megjelent mellettem és megfogta a sebes kezemet. A sebet figyelte és ahogy a vérem kis patakban folyik ki belőle. Végigfolyt az alkaromon, majd a könyökömön kis cseppekké állt össze, amik a lábamra cseppentek. Még az ő kezét is összevéreztem. Én eközben az arcát figyeltem. Olyan érzelem suhant át rajta, amit eddig még nem láttam. Mielőtt azonban felfoghattam volna, hogy mi is volt az, már el is tűnt. Leült mellém, az ágyra és a másik kezében tartogatott dobozt az ölébe helyezve, kötszert és fertőtlenítőt vett elő.

- Ez fájni fog - mondta fájdalmasan rekedt hangján. Ezt csak képzeltem, ugye!? Hangja megremegett, úgy, mint aki mindjárt elsírja magát. Egyre nehezebben igazodtam el rajta. Ismét megfogta a csuklómat, és tennyérrel felfelé fordította. Finoman a térdére tette és lefogta, hogy ne húzhassam el. Igyekezett óvatosan önteni a fertőtlenítőt, de fájt. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, a szememből könnyek záporoztak, minden izmom megfeszült. Akármennyire is volt fájdalmas, nem adtam ki egyetlen hangot sem. - Sajnálom! - mondta hirtelen. Nem tudtam, hogy pontosan miért is kér bocsánatot, de az ezt követő szavai elárulták: - Nem akartalak bántani! - Mi? - Megszoktam, hogy mindenki azt teszi, amit mondok - elkezdte letörölni a vért az alkaromról is. Egyszerűen képtelen voltam hová tenni a szavait. Ahogy azt is képtelen voltam felfogni, hogy milyen képtelen módon és gyorsaságban képes megváltozni. Egyszer a falnak lök, majdnem megölt, aztán bocsánatot kér?! Hogy lehet valakinek ennyire finom keze? Úgy húzza végig a vizes kendőt a kezemen, hogy eltüntesse a vérfoltokat. Olyan finoman tesz mindent… Soha nem ért még így hozzám férfi. Egyre frucsább érzéseket váltott ki belőlem. A szívem hevesen kezdett dobogni, miközben egész testemben megremegtem.

- Fázol? - kérdezte hirtelen. Miért csinálja ezt? Miért törődik velem így, azután, hogy ártott nekem? Csak megráztam a fejemet és lesütöttem a szemem. Nem tudtam hova tenni a viselkedését és a hirtelen változást. Ahogy befejezte a vér letörlését, félénken elhúztam a karomat.

- Köszönöm! - mondtam és ismét lesütöttem a szemem, majd mind a két térdemet felhúzta és átkaroltam.

- Mutasd a lábad is! - fogta meg a bokámat. Nem húzta erővel; azt akarta, hogy engedjem meg és ne erővel kelljen rávennie. De én nem akartam… - Kérlek, SeRa! - szinte fizikai fájdalmat okozott, olyan erősen dobbant meg a szívem. Teljesen lefagytam és képtelen voltam bármit is csinálni. A szemeibe néztem és próbáltam azokból és azok mélységéből kiolvasni valamit. Valamilyen stabil pontot, amiből tudhatom, hogy hihetek-e neki, vagy sem.

- Te… - néztem rá döbbenten. Végül megelégelte a bambaságomat, megragadta a lábam és felemelte.

- Megjegyeztem, igen! Te vagy az első olyan, akinek tudom a nevét - kiszedett egy darab szilánkot a talpamból, majd alaposabban megvizsgálva azt, hozzátette: - Ez megint fájni fog! - ismét elővette a jódot és óvatosan lefertőtlenítette a lábamat is. Fájt ugyan, de kevésbé, mint a kezem, elvégre az itt lévő sebek nem voltak olyan mélyek. - Várj meg itt! Még ne állj fel! - Felállni? Előbb magamhoz kellene térnem! Magamtól sokkal jobban megijedtem, mint tőle. Soha, egy férfi sem dobogtatta meg a szívemet, akkor most miért pont ő? Biztos, hogy ez az egész nem velem történik! Kizárt, hogy ez az én életem legyen!

Gondolataimból az ajtó nyikorgása szakított ki, amin Ő lépett be, egy pohár vizet tartva a kezében.

- Tessék! - nyújtotta felém a poharat, de én csak elkerekedett szemekkel néztem fel rá. - Azt mondtad, szomjas vagy! - lassan, remegő kézzel nyúltam a pohárért és vettem el.

- K-köszönöm! - zavaromban gyorsan ittam néhány korty vizet.

- Itt van tiszta ruha. A másik csupa vér lett. Ha átvetted, rakd az ajtó elé, amit mosni kell - a tiszta ruhát letette az éjjeli szekrényre, majd leült az ágyra és bekötötte a kezemet és a lábamat. Szó nélkül tűrtem mindent, amit velem tett, elvégre még mindig sokkoltak a tettei. - Hamar feküdj le! - lépett az ajtóhoz, miután minden szükségest magához vett. - Holnap hosszú napunk lesz - azzal elhagyta a szobát, magamra hagyva engem a gondolataimmal...