3. Fejezet ~ Álca

“Holnap hosszú napunk lesz!” - Ha elemezzük ezt a mondatot, sehogy sem jön ki belőle valami jól az ember… Az elemzés alatt nem az alanyt, állítmány és ilyeneket értek. Sokkal inkább a jelentése és a mögöttes tartalma az, ami kétségek közé sodor. A holnap már nemsokára itt van… A hosszú… borzalmas. Ha valaki nem szeret valamit, akkor azt, legyen akármilyen rövid is, hosszúnak fogja érezni. De ami a leginkább kiverte nálam a biztosítékot, az a többes szám és az, hogy RÁNK utalt. Magyarul nem maradhatok ki belőle. De mi közöm van nekem ehhez? És hozzá, akinek még csak a nevét sem tudom?

- Ébredj már fel! - alig bírtam kinyitni a szememet. Vajon hány óra lehet? - Az ember azt hinné, hogy képtelen vagy annak tudatában aludni, hogy éppen a foglyom vagy… De! Te ezt most tökéletesen megcáfoltad! - mondta egy halvány mosollyal a szája szélén. Nézzenek csak oda! Valakinek jó kedve van… Nagyon is jó! SŐT! Túlságosan is! Semmi jót nem sejtet.

- Jövök már, nyugi! Mindig is mély alvó voltam és a harmadik világháború is kitörhetne mellettem, akkor sem bírok hamarabb felkelni… - ültem fel az ágyban, félig még csukott szemmel. - És különben is! Hová akarsz cipelni? Miért kellek én hozzá? És… öömmm… - kinyitottam a szemem. Ahogy kezdtem magamhoz térni, úgy tért vissza lassacskán a gátlásosságom. De ránézve láttam, hogy az arcán még mindig ott játszik a halvány mosoly, így meg mertem kérdezni. - Nem mondanál valami nevet, amin szólíthatlak? Gondolom, hogy az igazit nem fogod elárulni, de azért jó lenne, ha hívhatnálak valahogy…

- Hmm…. - gondolkodott el hunyorogva. - Szerencséd van! Most jó passzban kaptál el, úgyhogy mire elkészülsz kitalálok magamnak egy nevet… - mondatát egy széles vigyorral zárta le. Felállt az ágy széléről és elindult az ajtó felé, hogy kimenjen, de még visszafordult. - Siess, fél óra múlva indulunk! Ha kész vagy, lejöhetsz. Az ajtónál várlak! A ruhád és minden egyéb a fürdőben van. És ne késs el!

Ez így túl sok információ egyszerre. Tátott szájjal bámultam utána, míg ő nemes egyszerűséggel kilibbent az ajtón, majd kecsesen be is zárta azt. Rendben… összegezzük! Fél órám van. Addigra kész kellene lennem… de mivel is? Nem húzva tovább az időt, rohantam a fürdőbe. Legalább 5 percet vesztegettem el azzal, hogy ott álltam az ajtóban és próbáltam felfogni, hogy meghaltam-e, vagy egyszerűen csak álmodom-e. Hiába csíptem meg magamat, semmi sem történt. Nem álmodtam; a valóság volt.

Egy törtfehér ruha volt felakasztva az ablak keretére. A tükör előtti kisasztalon, ezer meg ezer kiegészítő volt, mind ezüst színű. Honnan tudhatta, hogy nem szeretem az aranyat, csak az ezüstöt? Biztosan, csak a véletlen műve. De még mindig nem tudtam, hogy mire fel kellene nekem ezeket magamra aggatnom…

A mosdókagyló mellett egy másik kicsi asztalon, tömérdek mennyiségű smink volt. Elképzelni sem merem, de nem is akarom, hogy mégis mennyibe került ez a sok minden. Nem értettem, hogy miért csinálja mindezt.

De most nem volt idő ezzel foglalkozni, elvégre ha elkésem, biztos, hogy rossz következméyneket vonna maga után. Gyorsan elkészítettem a hajamat, raktam fel egy kevés sminket, hogy az elmúlt napok gyötrelmei eltűnjenek rólam. Felvettem a ruhát és kiválasztottam néhány ízléses ékszert. Fura… Ha belegondolok, soha nem voltam még így kicsípve, és ha azt is számításba veszem, akkor kiráz tőle a hideg, hogy egy számomra ismeretlen férfi miatt nézek így kis, akiről tényleg semmit sem tudok.

Megnéztem magamat a tükörben. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki ugyan kicsit megtört, de a maga módján mégis erős maradt. Talán elkezdtem felnőni… Megráztam a fejemet és lementem, hogy az ajtó előtt várhassak. Ahogy leértem, láttam, hogy az ajtó nem volt bezárva, a férfi pedig sehol sem volt. Az első gondolatom az volt, hogy próbára akar tenni. Talán igaz volt, talán nem, mindenesetre tudtam, ha most kimegyek, holnapra halott leszek. Emellett volt bennem egy különös kényszer arra, hogy bizonyítsak.

- Itt vagy? - kiáltottam és körbetekintettem, de választ nem kaptam. Vajon hol lehet?

- Jövök már! - hallottam meg hangját a folyosó felől. Azonnal odakaptam a fejem. Meg kell hagyni, rendesen kicsípte magát és nagyon is jól állt neki. A haja most nem lógott a homlokába, sem a szemébe; hátra volt simítva. Az elegáns zakó és a szürke ing nagyon illett a bőr- és hajszínéhez, ahogyan az alkatát is tökéletesen kiemelte és még előnyösebbé tette. A kissé testhezállóbb nadrág, pedig engedte láttatni izmos lábait is. De a gondolataimat muszáj volt elterelnem valamivel, így azon kezdtem agyalni, hogy ő rabolt el. Alig vagyok itt pár napja, máris irracionális érzéseim és gondolataim vannak. Egyik szemöldököm felvonva figyeltem, ahogy közeledik.

- És én ne késsek el? - jegyeztem meg cinikusan, de rám se bagózott.

- Bizony! - ennyiben hagyta a témát. Ugyanis teljesen elmerült abban, hogy valahogy be, vagy kibogozza a nyakkendőjét. Nem tudom, hogy mit is akart csinálni, csak annyit fogtam fel, hogy nem sikerül neki, amit akart. A bogozás közepette felpillantott, amikor mellém ért. Mintha természetellenesen nagyot nyelt volna, de igyekeztem nem tulajdonítani neki nagyobb jelentőséget. Szerencsére a figyelmemet pusztán az is elterelte, hogy alig bírtam visszafogni, hogy ne nevessem el magamat.

- Miért veszel fel nyakkendőt, ha azt sem tudod, hogy kell megkötni?! - vettem ki a kezéből a kendő két szárát és megkötöttem. Régen mindig én kötöttem meg Apának, aztán pedig a bátyámnak. Aztán hirtelen eszembe ötlött. Mi lenne, ha… csak egy mozdulatomba kerülne. Egyetlen mozdulat és lebéníthatnám; szabad lehetnék, újra. De mit is bizonyítanék neki ezzel? Csak azt, hogy én is ugyanolyan önző vagyok, mint minden ember, aki talán eddig elhagyta. De már csak azért sem akartam megtenni, mert kíváncsi voltam. Arra, hogy mégis mi ez az egész. - Szóval, mi lesz ma a neved, Hercegem? - valószínű a magassarkú meghozta a bátorságomat. Nem hiába… 10 centi, az 10 centi. És így még kitörnöm sem kellett a nyakamat, hogy a szemébe nézhessek.

- A Woon-ah megteszi. De most már itt az ideje indulni! - megragadta a csuklómat és addig el sem engedett, amíg be nem szálltunk a kocsiba. Mint egy igazi úriember, kinyitotta nekem az ajtót és be is ültetett, de mindezt nem kedvességből tette; csupán azért, hogy ne legyen alkalmam elszökni.

Az utat síri csendben tettük meg. Végül egy TV-s cég épületének kinéző, hatalmas üvegkupac előtt álltunk meg. Sokat láttam már ilyet. Filmekben és messziről. Az a gyanúm támadt, hogy most már belülről is megcsodálhatom.

- Megérkeztünk! De mielőtt bemennénk… Te a barátnőm vagy, SeRa. Fél éve együtt vagyunk és az iskolából ismerjük egymást.

- Várj! - rökönyödtem meg, kissé hevesen. - Akkor neked ezért kellenek a lányok? Hogy falazz magadnak?

- Nem igazán! - hangszíne teljesen semleges volt, amit egy vállrándítással még tetézett is. - Ez az első ilyen alkalom. De nagyon ajánlom, hogy úgy viselkedj, ahogy illik és ne mondj semmi olyat, amit nem kéne, mert tudod, hogy mi lesz a vége…

Nem válaszoltam, csak bólintottam; jobbnak láttam így cselekedni. Tökéletesen értem, hogy mire értette.

Megfogta a kezemet, mintha valóban egy pár lennénk. Különös, de melegség jár át tőle. Egy bólintás után beléptünk az épületbe. Alig ért földet a lábunk, máris gúnyos hangtól zengett az egész épület:

- Nocsak-nocsak! Az igazgató kicsi fia! Oh, és a kurváját is elhozta!